Kiskoromban sokat gondolkoztam rajta, hogy milyen lehet a felnőttek élete. Minden olyan ahogy azt a filmekben szokták mutatni, amikor reggelente munkába rohannak és este későn érnek haza a boldog szerető családjukhoz,és mikor a tinik 18-19 évesen jönnek rá, hogy milyen is az élet; kegyetlen, rossz.
Én nem 18-19 évesen jöttem rá, hanem 7 évesen!! Mikor az anyám elhunyt és magamra maradtam. Egy 7 éves kislány egyedül a Nagyvilágban. A nagyszüleim meghaltak, nem maradt egy élő rokonom se.A gyámügy beadott egy árvaházba, ahol minden falatot megkellet becsülni. Nem szeretem azt az életet. De hiszen ki szeretne egy árvaházban élni? Senki! Beilleszkedni beilleszkedtem, de azt, hogy emberszámba vegyenek azt soha nem sikerült elérnem. Mindig én voltam a 'kis szakadt, majom fejű' és ezt mind azért mondták, mert én nem viselkedtem úgy ahogy ők viselkedtek a nevelőkkel. Én.. én nem tudtam olyan lenni velük, mert k voltak azok akik minden pénzük és próbálkozásuk árán lett minden nap étel az asztalon. De ők ezt nem érthették..
15 évesen egy elég gazdag családhoz kerültem, Chris-hez és Bessiehez. Aztán 16 évesen volt egy fiúm, Ryan. Egy igazi rossz fiú. Szerettem teljes szívemből, ahogy csak egy embert szeretni lehet.. Mindent megadott nekem.. Az életemet oda adtam volna érte.. De az élet, ahogy eddig is, most is igazságtalan volt... Elvette tőlem... Őt is..
Néha komolyan elképzelem , hogy engem megátkoztak... Hogy engem csak azért teremtett Isten, hogy szenvedjek.. Lehet, hogy valaki csak egy szerűen bolondnak hisz, de ez nem így van! Ryan halála után belenyugodtam, hogy én soha nem lehetek boldog. SOHA...
Tudjátok van az a mondat a filmekbe.. "vagy elnyomsz vagy téged nyomnak el". Nos igen, ez tényleg így van. Megtanultam, hogy kell gonosznak és elutasítónak lenni az emberekkel szemben. Csak a nevelő szüleimmel voltam 'normális'.
